E.L. James - A szürke ötven árnyalata

     Mostanság ahányszor neteztem, állandóan egy szürke nyakkendős borítójú könyvreklámmal találkoztam. Előbb-utóbb meg is tette a hatását a sok "találka", mert egy alkalommal rákattintottam a reklámablakra, és közelebbről is megismerkedtem a történettel. Aztán beszereztem a könyvet, és elkezdem olvasni, és olvasni, és olvasni... huuuuuh alig bírtam letenni.

     Anastasia Steel nyugodt élete egycsapásra megváltozik, amikor szívességet tesz beteg barátnőjének, és maga készít egy interjút a multimilliomos üzletemberrel, Christian Grey-el. A férfi azonnal mély benyomást tesz rá, szürke szeme veszélyesen magához vonzza a lányt, mint lámpafény a pillangót. Ana nem bír ellenállni a férfinak, aki bár megpróbál távolságtartó maradni, de a lányhoz hasonlóan ő is átadja magát a vonzalomnak.
Rövidesen szenvedélyes viszonyba kezdenek, ami alatt Ana nemcsak a szexualitás gyönyöreit ismeri meg, hanem a titokzatos Mr. Grey kedvelt, sötét életvitelét is, amibe a férfi egy szerződés aláírásával próbálja bevonni a frissen diplomázott lányt.    

     Azt a mindenit, ez aztán a forró olvasmány!
Olvastam, hogy ez a könyv a Twilight alapján íródott, tiszta fanfic, csak más nevekkel, és 18 éven felülieknek  szánt tartalommal. Aláírom, mert részben igaz, de hol itt a baj? Merthogy a mai YA történetek imitt-amott, apróbb-nagyobb változtatásokkal szinte mindegyik Meyer híres vámpírtörténetének mása. És mégis, szeretjük őket, mert ha az alap nagyrészt ugyanolyan, mégis újdonságot tartogatnak. De most tegyük félre az ifjúsági regényeket, mert amiről most szó lesz, az nem serdülőknek való.
A történet egy csetlő-botló húszas évei elején járó lányról, és egy bronzhajú, nagyon vonzó, titokzatos és ellenállhatatlan férfiról szól, akik hamar egymásba gabalyodnak, amit több mint 400 oldalon keresztül olvashatunk. Persze a könyv több oldalszámmal rendelkezik, az említett oldalak csakis érzéki kapcsolatukat mesélik el, Ana által. Engem cseppet sem untatott a történetvezetés, még ha nem is volt benne magasröptű tartalom. Nekem tetszettek a szexjelenetek, izgalmasak voltak, igaz a végére kicsit kezdtem kiégni tőlük, de akkor is lekötötték a figyelmemet. A könyv olvastatta magát, nagyon is, és ezt szeretem. Utálok több hétig kínlódni egy könyvvel, mert nem köt le a tartalma ilyen meg olyan oknál fogva. Volt már rá példa, hogy hónapokig szenvedtem egy regénnyel, csak mert tisztességesen beakartam fejezni. De James szürke árnyalatánál ez a veszély nem állt fent, egy másodpercig sem. ;) Hát a sztori szex-szex hátán, a karakterek magánéletéről Ana kivételével nem lehet sokat megtudni, de ez biztosítja a következő kötethez vezető kíváncsiságot.
Ana, hát néha irigyeltem, de sokszor nem. A könyv elején annyira Bella volt; béna és szerencsétlen, naiv, meg minden, ami csak idegesítő tulajdonság. De néha megnevettetett, és a lapok múlásával kezdtem megkedvelni. Főleg azért, mert a végére határozott lett, képes volt nemet mondani, sőt.
De aki még inkább megfogott, az Christian. Az egész pasi olyan mint egy jéghegy, meg olykor félelmetes, de ugyanakkor nagyon vonzó jelenség. Kíváncsi vagyok erre a lelkileg megsebzett kisfiúra, akinek szüksége van az igazi törődésre. - Legszívesebben magamhoz ölelném, de azt nem díjaznám, ha visszaakarna cirógatni egy korbáccsal.- Zárkózott, aki a szexben teljesedik ki, s a módszerei sem mindennapiak. Ámbár azért megmutatta gondoskodó énjét is, ha néha fojtogató is volt a stílusa... túl basáskodó. Viszont előbukkant kedves, humoros oldala is, főleg az Anával váltott üzeneteknél, amik nagyon tetszettek.

A történet - a maga módján - bejött, a főkarakterekkel is szimpatizálok. A mellékszereplők nem kötöttek le, talán Kate az egyetlen, akitől olvasnék még pár beszólást. Amit még ezek mellett szeretnék megemlíteni, az a fordítás. Elhiszem, hogy az eredetiben is sokat szerepel a "szent sz@r" kifejezés, de kétlem, hogy annyit, mint a magyarban. Hát valami irtó bosszantó volt bekezdésenként találkozni ezzel a szöveggel. De ez még semmi, mert az oroszlánkirály lángoló szexén néztem csak nagyot. Mi a csudának kellett a Kings of Leon-t lefordítani? Elég bugyuta, és vérciki ötlet volt. Hála Istennek a folytatásban már jobban a körmére néztek a fordítónak, de ezek a hibák óriásiak, és rengeteg van belőlük, viszont ezektől eltekintve mégis tetszett a könyv... nagyon is...

10/10      

     Mint minden sikerkönyvből, ebből is látunk majd filmadaptációt, amit - nem meglepő - nagyon várok! Számomra Matt Bomer és Alexis Bledel a legtökéletesebb páros, de sok helyen látom, hogy Ryan Gosling és Emma Wattson lesznek a főszereplők. Izgatottan várom a végeredményt, nekem most már mindegy kik lesznek a főpárok, csak jól adják elő magukat.       

      Aztán meg nemrég találtam egy nagyon profin összerakott trailert, ami egy klip erejéig engem is megihletett. Elvettem belőle, hozzátettem, alápakoltam egy nekem tetsző, és szerintem hozzáillő zenét. Remélem bejön, élvezzétek. ;)

Cassandra Clare - Csontváros

     Már jó ideje ütköztem úton-útfélen Cassandra Clare nevébe, főleg a Csontváros (City of Bones) könyve kapcsán. Aztán láttam, hogy ebből a könyvből, és a folytatásaiból filmet készülnek csinálni, és kíváncsi lettem a történetre. Nemrég pedig rátaláltam egy nagyon jó oldalra, ahol az írónő munkáival foglalkoznak, és ugye a mostani legnagyobb aktualitás a Csontváros film. És, hogy ne legyek nagyon lemaradva, rákerestem a könyvekre, és nekiestem az első kötetnek.

     Clary Frey egy este legjobb barátjával, Simon-al, elmegy a közeli Pandemonium nevű szórakozóhelyre. Dübörög a zene, a tömeg egyként táncol, amikor Clary észrevesz egy érdekes szépséget, talpig fehér ruhában, aki egy fiút csábít egy félreeső raktárajtóhoz. Utánuk megy, de amit ezután lát, soha nem felejti el: a lányhoz csatlakozik még két másik fiú, akik körbefogják az elcsábított srácot, és fegyvert fognak rá. Clary rosszat sejt, ezért közbeavatkozik, de a fiú démonná változik, és rátámad egyikőjükre, ami a halálát okozza. De a sokknak itt még nincs vége, mert a vörös Clary-n kívül, senki sem látja a démonölő triót. Vajon miért? Hamarosan erre is fény derül, amikor anyját titokzatos módon elrabolják, róla pedig kiderül, hogy nem az a mindennapi lány, akinek eddig hitte magát.

     Érdekes kis történet, a Harry Potter-hez tudnám hasonlítani. Rengeteg varázslat, démonok, vámpírok és ősellenségeik a farkasemberek, tündérek... szóval mindenféle lényekben bővelkedő ez a sztori, de legfőképp a tinédzserek állnak a középpontban, belőlük is leginkább Clary, valamint Jace. De előbb nézzük a történetet:
 A sztori tetszik, és a cselekménysorozat is egész jó, de az adagolás kicsit... hát ugyanolyan. Először egy kis lazaság, aztán akció, megint lazaság, aztán megint akció, és ez így megy több száz oldalon keresztül, amibe persze egy kis humor is belecsorog olykor-olykor. Viszont nekem jobban tetszett volna egy olyan történetvezetés, ami lassan adagolja az egyre izgalmasabb akciókat, titkokat, információkat, ami részben meg is volt, de van némi hiányérzetem. Igaz, a végét már előre lelövettem magamnak a könyv olvasása előtt, de elvártam volna, hogy a tudás birtoklása ellenére is érdekesen, izgalmas körítéssel kapjam meg a végét. Ehelyett kicsit unalmas volt, és kissé eseménytelen. Izgalmat vártam, de csak nyugodtan olvastam az utolsó oldalakat. Ennyit a történetről, most jöjjenek a karakterek:
Clary-t nagyon bírom, de még inkább a kissé pökhendi Jace-t. Szerettem a jeleneteiket, a csipkelődő párbeszédeiket. Simon, hát őt nem zártam a szívembe, de patkányként csíptem. Alec, róla nem sok mindent tudtam meg, távol áll tőlem a karaktere, viszont testvérét Isabelle-t megkedveltem. Igazi csajos csaj, s emellett még könyörtelen Árnyvadász, aki profin végzi "munkáját". Akit még sok szereplése mellett is idegennek érzek, az Luke, ám van egy karakter, akit ha nem is láttam minden oldalon, de vetekszik Jace-el, és ő Magnus. A kisugárzása, a beszéde, mind megfogott, és magához vonzott. Remélem vele a második kötetben többet fognak foglalkozni, mert ígéretes karakter. Clary anyja, hát őt sajnáltam a múltja miatt, és vállon veregetném a bátorságáért, kitartásáért.
A kedvenc, és a semleges szereplők után szót ejtenék azokról, akikben vagy csalódtam, vagy ki nem állhatom. És ez Hodge és Valentine. Hodge nagyon meglepett, elég ha annyit mondok, gyáva kukac. Valentine pedig egy mocskos alak. Nem tudtam átlátni rajta, rettentő gonosz figura. Nagyon sajnáltam Clary-t és Jace-t, amikor rájuk mosolygott, miközben látta a kettejük közt kialakuló kapcsolatot, és szavaival kínozta őket családias beszédével. Remélem jól megjárja, ráférne.

Bízom a sorozat épülésében, mert jó volt olvasni, csak az arányokkal nem vagyok kibékülve. A folytatástól több csavart várok, érdekes részletet, és Clary kiképzését, valamint több Magnus-t.

8/10    

Szeretnél minél többet megtudni Cassandra Clare regényeiről, és a Csontváros film részleteiről? Akkor katt ide, és kellemes nézelődést kívánok! :)

Egy kis kedvcsináló a készülő filmhez:

Stephenie Meyer - Újhold

     Az Alkonyat után rögtön nekikezdtem a folytatásnak, az Újholdnak. Nem sok jót reméltem tőle, mert a film sem nyűgözött le, de hát a könyv más... ezért adtam neki egy esélyt. Mit is mondjak... egy kis bevezető után, olvashatjátok.

     Bella boldog Edwarddal, de egy szülinapi incidens után, vámpírszerelme közli, hogy a család elköltözik, és ő is velük tart. Az elhagyás tönkreteszi Bellát, élő zombit csinál belőle, s a fájdalmat csak egyvalaki egyre erősödőbb barátsága tudja feledtetni, az indiánfiú Jacobé, aki többet érez iránta, mint kellene. Ám egy nap, egy veszélyes szituáció közepette a lány meghallja igaz szerelme hangját, aki óva inti minden bajtól. Bella ettől kezdve üldözi Edward tiszta hangját, ezért egyre több extrém helyzetbe keveredik, de egy félreszámolt sziklaugrás, majdnem végez vele.
Közben Forks erdőségében sorra tűnnek el a turisták, óriásmedve-támadásokról beszélnek, amikről később kiderül, hogy hamisak, mert medvék helyett, óriásfarkasok portyáznak a környéken. És nem is akármilyenek:  védelmezők, akiknek feladata a vámpírok távol tartása az emberektől. De Bella meglepetése itt nem ér véget, ugyanis megtudja, hogy a falka, farkasokká átváltozni képes, indián fiatalok, s akik közül az egyik, a legjobb barátja, Jake.

     A történet ott folytatódik, ahol az Alkonyat abbamaradt: Bella és Edward állandóan egymásban gyönyörködik, ami már az első kötetben is unalmas volt. Szeretem a romantikát, de ez már tényleg sok, úgyhogy amikor Edward eltűnt a színről - egy időre-, megkönnyebbültem. Már csak azért is, mert a történet haladt a Jacob szál felé. A filmben nem szeretem Jacob-ot, de meglepődtem, mert a könyvben nagyon szimpatikus figura. Nem úgy, mint Bella. Megértem, hogy fáj a szíve, mert elhagyta a szerelme, de az nem fair, hogy szegény Jake-et így kihasználta, aki őszintén beleszeretett. Ha annyira barátokra vágyott, minimum ott volt Angela, aki szívesen beszélgetett vele. De nem, neki bolondítania kellett egy kisfiút, és még a tulajdonának is tekintette. Egy jó pofon kellett volna a lánynak, hogy észhez térjen... szerintem. És az az örökös nyávogás, hát komolyan, egy idő után én is depressziós lettem tőle. Lehet ha úgy jártam volna mint ő, maradéktalanul megértettem volna; de Meyer-el kicsit elszaladt a ló, azt hiszem a rengeteg depis rész írásakor őt is elkapta ez az állapot, aminek több száz oldal lett a jutalma. Én meg csak tekergettem a lapokat, hogy legyen már vége, jöjjenek a farkasok, és jöjjön vissza Ed is. És újra megjelent, hála az égnek, de nem azért örültem neki mert hiányzott, hanem mert tudtam, már nincs sok hátra ebből a könyvből.
A karakterek közül Jacob lett a kedvenc, de Alice is egész jófej. És Charlie is szimpibb lett, főleg amikor kitálalt Alice-nek Bella állapotát illetően. Azt hittem, csak egy vak zsaru, de ebben a kötetben látszik, hogy egy aggódó apa.
Bella és Edward nem fogott meg ebben a részben, annyira gyászhuszárok voltak mindketten, örökös savanyúságukkal, a természetellenes szerelmi problémájukkal a falra bírtak kergetni. Azért még él bennem a remény, hogy a folytatásokban jobban összecsiszolódnak, és nem fognak minden mondatnál elájulni egymás arcától, tökéletességétől, csodálatosságától... ááá... ideje kicsit felnőttesebben kezelni a kapcsolatukat. Míg el nem felejtem: nagyon zavart Bellánál az, hogy a szüleit a keresztnevükön szólította, még ha magában is. A Charlien nem csodálkozom, mert nem mellette nőtt fel, egy kicsit idegenek voltak egymásnak, de az édesanyját, azt, aki minden percben vele volt, nem kellett volna csak úgy le Reneé-zni.  
A vége meg olyan volt amilyen, a Volterrás rész nem volt rossz, bár izgalmasabb is lehetett volna. Az egyetlen izgis és elborzasztó a turistacsoport esete volt, ami után ismét unalom jött. De Bella legalább már nem depizett tovább, és előjött akaratos énje.

6/10  

Leslie L. Lawrence - Mogyoróallergia

     Nemrég végeztem Lawrence bácsi új regénysorozatának második kötetével, a Mogyoróallergiával.
Eddig a szerzőtől nem sok könyvet olvastam, sőt A villogó fények kolostora  és az Álmaim asszonyán kívül semmit sem, de talán nem is baj. Mert valljuk be, egy idő után, amikor egy szerző több tucat könyvet rak le az asztalra, előbb-utóbb néhány régi részletet átültet az új szerzeményeibe. Ezért jó, hogy nem ismerem igazán a műveit, mert ahogy az Álmaim asszonya, úgy kötött le a Mogyoróallergia is - számomra - újdonságaival.

     Debby immár nagykorú, egyetemista, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve, gyógyszerészetet tanul. Próbál megszabadulni négy évvel ezelőtti emlékeitől, de a sors nem hagyja nyugodtan élni, és a titokzatos szellemasszony sem. Mert egy nap tragédia történik az egyetem környékén: egy fiatal lányt holtan találnak a közeli kis tónál; majd egy riporternőt, akit a mogyoróallergiája küldött a másvilágra. Őket további esetek követik, Debbynek pedig minden igyekezete ellenére muszáj belekeverednie az ügyekbe. Ám nyomozása nem sokáig marad titokban, mert a gyilkos egyre gyakrabban kezd az életére törni.

   
     Ez a kötet nagyon bejött! Bár nem mindenben...
Az első rész óta sok regényév telt el, és örülök, hogy Debby nagylány lett. Már korántsem az a kis minden-lében-kanál kis fruska, mint az első kötetben; megfontoltabb, óvatosabb. Nagy trauma érte őt annak idején, amit próbál elfelejteni, de régi barátja Zsiráf, azaz Morgan és az ő titokzatos asszonya tesz róla, hogy felidézze a múltat, és a benne megbúvó nyomozó, ismét a felszínre törjön.
Nagyon sokat nevettem olvasáskor, sokkal több humort tartalmaz, mint az Álmaim asszonya. A történet egy kis bevezető után megint csak gyilkosságokkal folytatódik, aminek felgöngyölítését már a vég előtt kb húsz, harminc oldallal sikerült megejtenem. Ügyesen játszott velem Lawrence bácsi, mert néha teljesen összezavart az információival, és mellényúltam a gyilkos(? ;)) kilétét illetően. De egy elszórt mondatnál összeállt a kirakós, és kicsit csalódtam. Túl hamar rálehetett jönni nemcsak a bűnös kilétére, de az okokra is. Hiányoltam azt a paff érzést, amit az első kötet okozott. Meg az is zavart, hogy Debbyt szinte minden szembejövő férfi feleségül akart kérni. Ez már túlzás volt, szerintem. Az pedig idegesítő, hogy a drága hősnő akárhányszor mászkált/úszkált egy-egy "magányos" helyen, és furcsa hangokat hallott, állandóan elkiabálta magát: van ott valaki? Hát persze hogy van csibém, sőt... gyakrabban be kellett volna álomasszonykának fognia védelmezettje száját. De gondolom kitaláljátok, hogy rendszerint megússza a galibákat. Amiből van szép számmal, és nagyon jóra sikeredtek. Dög leszek, mert nekem azok a kedvenc részeim, amikben Debbyt megpróbálják eltenni láb alól. :P Izgik, van bennük feszültség, szépen ám. Meg aztán a leányzó tett/mondott  néhány olyan dolgot, amin fetrengtem a röhögéstől. Például, amikor húzta a mézes madzagot Mike előtt. XDXDXD
Nagyon tetszik Debby ravaszsága, néha tényleg meglepett. Ártatlan cselekedeteivel olyan bizonyítékokra tett szert, amik eszembe sem jutottak. Ujjlenyomatokat és DNS mintákat nagyon jól tud gyűjtögetni, bár nem követném a példáját. :P

Nagyon kellemes, izgalmas, és vicces olvasmány volt, még ha akadnak buktatói is.
Az utolsó oldalak egyikén 2013-ra ígérik a folytatást, hát rajtam nem múlik, én már nagyon várom! :) De remélem nem ugrunk előre még négy évet az időben, és abban is bízom, hogy Debby életében Zsiráf egyre fontosabb szerepet tölt majd be.

9/10            

Lissa Price - A testbérlők

     Nagyon akartam ezt a könyvet eredetiben, de nem jött össze. :/ Viszont még mindig akarom a polcomra, és meg is lesz! :) Nekem kicsit nagyon nehéz beszerezni az áhított könyveket, ezért először e-bookban próbálom őket levadászni. Lissa Price ezen munkáját is netről töltöttem, és eddig ezzel a könyvvel tartom a rekordom. Három nap alatt sikerült kiolvasnom ezt az Éhezők Viadala szerű történetet, amit szerintem méltóképpen emlegetnek egy lapon Suzanne Collins best-sellerével.

     Egy évvel ezelőtt Amerikát spórabombákkal támadták meg. A vírus ellen először a kiskorúakat, és az időseket oltották be, ám a felnőtt nemzedéknek már nem jutott időben ellenszer, mindannyian meghaltak. 

Callie Woodland ebben az új világban próbálja túlélni a mindennapokat beteg öccsével, és jó barátjával, Michael-el. Törvényes gondviselő híján önkényes lakásfoglalók, gyakran bujkálnak a helyi marsallok elől, akik sintér módjára gyűjtik be az utcagyerekeket. Úgy tűnik nincs menekvés ebből az életből, ám Callie egy nap tudomást szerez egy Elsőrendű Állomás nevű helyről, ami kiutat jelenthet a nyomorból. Csak egy dolgot kell tennie: bérbe adni a testét, ami fölött egy számítógépes program során, egy szenior veszi át az uralmat, hogy újra fiatalként éljen egy darabig. Ám egy nap hiba csúszik a programba, mert egy bérlés során Callie magához tér.     

     Nagyszerű, zseniális, lebilincselő történet! Minden percét élveztem, többször is újraolvasnám, és türelmetlenül várom a folytatást! 

A sztori egy újabb háború következményeit meséli el, amit csak a tinédzserek, és a megnőtt életkorral rendelkező idősek élnek túl, egy oltásnak köszönhetően. És mivel a szülők sorra meghaltak, ezért a gyerekek utcára kerültek, út és példamutatás hiányában pedig a többség züllik. Ezért az idős vezetők a marsallok által begyűjtik, és intézetbe zárják őket. Persze nem mindenkit, mert aki tud elszökik és bujdos, vagy ha van törvényes képviselője, rokona, akkor az nyugodtan élhet. A történet főszereplőjének az előbbi jutott, miután anyja meghalt, tudós apja pedig eltűnt, és valószínűleg megfertőződött. Callie magára maradt kisöccsével, és egy fiúval, aki állandó segítője. Az egyetlen ember, akire számíthat a nehéz időkben. De egy nap nagyon kicsin múlt, hogy elkapják őket, ezért a lány úgy dönt, jelentkezik a "testbanknál", és bérbe adja azt, amije van: jelenesetben a testét. Mint azt már a bevezetőben olvashattátok, a testbank egy számítógépes programnak, és egy chipnek köszönhetően az alany tudatát elválasztja a testétől, és egy másik illető tudatát helyezi át a bérelt testbe. Az eredeti gazda úgy érzi magát, mintha aludna, amíg a testét egy bérlő, vagyis egy idős, "szépkorú" irányítja, mintha a sajátja lenne. Callie sürgősen pénzhez akar jutni, hogy öccsét biztonságban tudja, ezért vállalja el a munkát. De a bank csak három bérlés után fizet. A lány bevállalja, de az utolsó, egy hónapig tartó "munkánál" valami gond lesz az összeköttetéssel, és egy klubban magához tér. Nem megy vissza az Állomásra, mert attól tart, a megszakadt bérlés miatt megvonhatják tőle a pénzt, és nem tud otthont biztosítani a testvérének. Ezért átveszi bérlője helyét, és úgy tesz, mintha még mindig a kliens irányítaná. Csakhogy a maradék három hét nem telik el eseménytelenül. Még a klubban megismerkedik egy gazdag fiúval, Blake-el, és pár fiatal testben lévő szépkorúval. Majd a fejében megszólal egy hang, aki felakarja őt használni egy dologra.  

A történet megfogott, nagyszerű az eleje, és a folytatás is. De amikor Callie gazdagként kezd el élni, és egy kis románc is beköszön, egy kicsit kiszámíthatóvá vált az egész. Aztán jöttek a meglepetések, hogy az utolsó bérlő igazából miért is akarta pont a mesterlövész Callie-t magának. Nem, ez még így is kiszámítható volt, de akadtak olyan részek, amikre nem számítottam. Például az intézet... a könyv legjobb fejezete, egyszerre volt izgalmas, szorongató, és fájdalmas. De a vége volt a legbrutálisabb, tátva maradt a szám a meglepetéstől. És amikor kezdtem összekaparni a gondolataimat, és a helyére tettem mindent, az utolsó oldal tartogatott még egy fontos morzsát, ami teljesen összezavart... és azóta is rágódom rajta. Remélem a második rész választ fog adni erre, és még több gondolkodni valót ad fel. 

A karakterek közül Callie és Michael a kedvencem. Mindketten erős egyéniségek, kitartóak. Csak azt sajnálom, hogy Michael keveset szerepelt. De gondolom ez a folytatásnál változik. Blake nem fogott meg, de az ő karaktere nekem rejtély, és aki olvasta a könyvet, az tudja mire értem. ;) És ugye van nekünk egy főgonoszunk, aki sunyi, alattomos eszközökhöz nyúl, hogy elérje célját. Ő pedig az Öreg, az Állomás vezetője. Hihetetlen karakter, nagyon agyafúrt. Kíváncsi vagyok, hogy ki is ő valójában. 

Nem győzöm hangoztatni, hogy milyen jó könyv! Ekkora katarzist az Éhezők Viadalánál tapasztaltam utoljára. Viszont van egy gondom ezzel a történettel. Először is leszögezném, oké, addig fejlődött a tudomány, hogy megnőtt az emberek élettartama, de az már fura, hogy egy tizenévesnek egy százvalahány éves a nagyszülője. Sokan középkoruk után vállaltak gyereket? Persze megtörténhet, ezek a kiskorúak és szépkorúak közti korkülönbség, de kicsit túlzásnak tartom. Persze ez az én egyéni problémám. :)    

10/10

         

Vavyan Fable - Szennyből az angyal

     Még régen ajánlották Fable ezen munkáját, gondoltam majd egyszer sort kerítek rá. Aztán egyre több pozitívumot olvastam a könyvvel kapcsolatban. Sokan úgy emlegetik, mint az írónő legjobb munkáját. Egyre kíváncsibb lettem erre a történetre, és pár hete nekiültem.

     Tonie csak egyet akar. Elhalálozott nagybátyjától örökölt házában eltölteni Karácsony szent ünnepét, egy társközvetítő által kapott férfival. 

A pulyka sül, az óriásfa a nappaliban díszeleg, a bácsi által berendezett horrorház készen áll a vendég fogadására, ám a vártnál többen érkeznek. Elsőként az új államember amnesztiájának köszönhetően néhány bűnöző, akik  a megboldogult smasszer antik kincsét keresik, majd Tonie családjának tagjai. És ha ez még nem lenne elég, a múltból ismerős, meglepi hapsi is gyanús. Talán a krapek nem is a társküldő szolgálattól jött?    

     Bevallom, a sok pozitív  kritika miatt sokat vártam ettől a regénytől. Bár ne tettem volna. Igaz poénos, tanulságos, de nem tetszett annyira, mint amennyire számítottam. 

A történet egy forgatókönyv írónőt állít a középpontba, Toniét, aki nem bírta el a média súlyát, ezért lelkileg  összeroppant. Sokáig nem érdekelte a külvilág, ezért a szervezete kissé megvakította a lányt. Ha nem akar látni, akkor nem is fog. Kontaktlencséire, azaz "látásmankóira" támaszkodva éli unalmas mindennapjait. De a Karácsonyt normálisan akarja eltölteni, egy pasival. S ha nincs épp önként vállalkozó, akkor rendel magának. Csak nem épp a megrendelt egyén lépett be a küszöbön. Nagy szerencséjére. 

Na már most Tonie nagyon jó fej, vicces kifejezéseket dob be sokszor, amin jóízűen mosolyogtam. Néha sajnáltam, mert amit az emberek tettek vele, az nem lehetett kellemes. És nem volt neki elég, hogy munkája miatt a tömeg elvárta tőle az ilyen-olyan viselkedést, de még egy halálesettel is meg kellett birkóznia. Amiben csak Grand segített neki. Akit most említettem, az a lány ajándéka, piros masni nélkül. A pasi egy ex-zsaru, akit hajdanán dutyiba zártak, igazságtalanul. És amikor az amnesztiának köszönhetően kiszabadul, megpróbál talpra állni. Útja pedig a régi, immár halott börtönőrének házához vezet, aki anno egy kincsről dicsekedett a raboknak. S miután aljas módon az ajtó elől elhessegette az igazi karácsonyi pasit, ő vette át a helyét. Bár az elküldött azért még megpróbál bejutni elrendelt hölgyéhez.
A többi szereplő sem elhanyagolható, mert van itt kérem szépen egy "szellemes" szomszédasszony, egy vérig sértett nővérke és anyuci, no meg három dallasneves lurkó. A csemetéket bírtam, jó tinédzserekhez híven fel volt vágva a nyelvük, ahogy az kellett. Ja, idővel az apukák is betoppantak, meg a kanapéimádó bűnözők.
A kedvenc karakterem Tonie, aki szépen rávilágít a szent ünnepre. Megmutatja, hogy a Karácsony manapság már nem feltétlen a szeretet ünnepe, hanem a pénztárcáé. Milyen igaz! Sokszor én is azt tapasztalom, hogy az emberek azon stresszelnek, milyen drága és nagy ajándékkal mutassák ki a szeretetüket. Amivel persze az áruházak járnak a legjobban. Pedig elég lenne egy őszinte ölelés, néhány kedves szó, vagy ami a legjobb, egész évben kimutatni az egymás iránt érzett, őszinte érzést, nem csupán néhány napra. Persze aki ahhoz van szoktatva, hogy csak az "angyalfa" árnyékában talál csomagolt szeretetet, azt sürgősen át kell szoktatni az eredetire.

Ha összesítenem kell, akkor egy kellemes karácsonyi börleszk, ami bölcsen lerántja a leplet hőnszeretett ünneptartásunkról, és életre pofoz minket, hogy minden nap, őszintén szeressük egymást. Ez nagyon tetszett, és Fable szófordulatai is - mint mindig -, főkarakterestől, de valahogy olyan, mintha ezzel a történettel már találkoztam volna, csak más felvezetéssel. A karakterei ismerősek, és a magánproblémáik is. De a történet olykor ad némi csavart, részletet, amit a regény elején nem is veszünk észre, majd csak a legvégén, amikor beleordít az arcunkba. De akárhogy is, ha az egész sztorit nézem, akkor is csak közepest tudok neki adni.

7/10          

   

Leslie L. Lawrence - Álmaim asszonya

     Sokat nézelődöm a neten új könyvek után, és kiszemeltem magamnak Lawrence bácsi (kollégám mindig röhög ezen a megnevezésen) új köteteit: az Álmaim asszonyát és a Mogyoróallergiát. Beleolvastam a tartalomba, és kíváncsivá tett. Már csak azért is, mert fura volt, hogy most a felnőttek helyett, egy tinédzserlány áll a középpontban, Deborah O"Hara.
És egy nap, amikor párommal a városban kóboroltam, bementünk ajándékkönyvet venni a könyvesboltba. Az ajándék megvolt, kifizettem, és már épp a kilincsen volt a kezem, amikor azt éreztem, hogy rá kell néznem az egyik polcra. Hallgattam a belső hangra, és láss csodát, ott volt a két kötet: szépen egybekötve, frissen, ropogósan. Akkora helybensprintet vágtam le, hogy csak néztek a népek. Gyorsan lekaptam a polcról, mintha attól féltem volna, hogy valaki megelőz, és elviszi az orrom elől.
Szóval megszereztem. Elolvastam, és...

     Debby O'Hara az átlagos amerikai tinédzserek életét élné, ha álombéli asszonya hagyná. Éjjelente jelenik meg előtte a titokzatos, ismeretlen nyelven beszélő, és furcsa, régi ruhába öltözött nő, aki gyakran megmenti a meleg helyzetekben. Szüksége is van az útmutatásra, mert az államokban évek óta tevékenykedő sorozatgyilkos egyre közelebb kerül kisvárosához. 
Egy nap három idegen férfi érkezik a településre, és velük együtt a baj is rátelepszik a városkára. Főleg akkor, amikor egy fiatal lányt holtan találnak a közeli lelátónál. És ekkor a tizennégy éves Debby megfogad valamit. Mégpedig azt, hogy elfogja a sorozatgyilkost. 

      Erről a lányról nekem a kis nyomozócsaj, Nancy Drew jut az eszembe. Mindkettő sorra üti bele az orrát a megoldandó bűnügyekbe. Igaz Nancy történeteit nem olvastam - csak egy filmet láttam -, de azt inkább meghagyom a fiatalabb korosztálynak. Mondjuk a regény is egy kamaszlányról szól, de sokkal felnőttesebb témákkal foglalkozik. Főként olyannal, amivel egy tizenévesnek nem lenne szabad foglalkoznia. De gyerek, és bátor, vakmerő a kis Debby. És túl naiv is. Sokszor fecsegi ki a megszerzett, vagy kitalált információit., amikkel nagy bajba sodorja magát.
A történet két részre, vagy két rejtélyre osztható. Az első az, hogy ki is lehet a sorozatgyilkos, aki évenként öl nőket, különböző városokban. Aki hamarosan Debby lakhelyén is lecsap. De valami hiba csúszott a rendszerbe, amire senki sem tudja a választ. Ugyanis a killer felrúgta az évenkénti rendszerét, és megfosztott egy tinédzsert az életétől.
Sok újonnan érkezett városlakóra rálehetett húzni a vizes lepedőt, és látogatóra is, de őszintén leesett az állam, amikor a sorok elárulták az igazi gyilkos kilétét.
A második dolog, ami különlegesebbé teszi ezt a sztorit az átlag krimitörténetektől, az Debby misztikus szelleme. A titokzatos nő, aki hónapok óta megjelenik az álmainak hitt valóságban. A kislánynak egyetlen mázlija van, ami oly sokszor megóvta őt a haláltól, mégpedig ez a múltbéli szellemasszony. Ha ő nincs, és nem menti meg úton útfélen a lány életét, már rég alulról szagolná az ibolyát. És olykor nem a sorozatgyilkos keze miatt. De ki is ez a nő? És mit akar Debbytől? Az utolsó bekezdésben sem kaptam erre választ. Nagyon jó, nem is hiányzott. Mert átcsurrant egy kis rejtély a következő, és valószínűleg az azután következő könyvig. Mondjuk a borítón olvasható "Báthory Orsi történetei" mondatocska miatt egy kicsit kapizsgálom, ki is lehet igazából Debby, de nem mernék rá mérget venni. Inkább megvárom, amíg szépen lehull a lepel a lány eredeti származásáról.

Nekem tetszett ez a könyv, és már bele is kezdtem a Mogyoróallergiába. Bírom Debby karakterét, még ha a kis zöldfülű a meggondolatlansága és a nagy szája miatt sokszor bajba is kerül, de pont ezért érdekes a sztori. A szövegelése is jó, de az elején Lawrence nagyon erőlködött a tininyelv használatával. Sokszor együgyűen fogalmazott, sok szóismétléssel, túl sokkal. De a könyv közepétől már elég jól belelendült a szövegszerkesztésbe, és apróbb humormorzsákat is elszórt egy-egy párbeszédnél, gondolatnál, helyzetnél. A kedvencem az volt, amikor Debby és barátai a gyilkos elfogási tervét beszélték át, és a lemenő nap sugarai átvilágították a főhősnő blúzát, amit a csapat egyetlen fiútagja tátott szájjal figyelt. XD
Laza kis olvasmány, ami kicsit döcögősen indul, de annál érdekesebben folytatódik. Remélem sok kötet fog készülni Debby kalandjairól, mert a helyet már tervezem nekik a polcomon. Már ez az első is a kedvenc olvasmányaimhoz tartozik, adok is neki egy jó pontszámot:

9/10                  

Stephenie Meyer - Alkonyat

     Az Alkonyat filmeket már régóta ismerem, a könyveket viszont nem. S mivel íratlan szabály, hogy a könyvek többnyire jobbak mint a belőlük készülő filmek, ezért úgy gondoltam, ennek a történetnek is ideje megismerni az eredetijét.

      Isabella Swan, Arizonaból érkezik az államok legesősebb vidékére, egy Forks nevű kisvárosba apjához, anyja újbóli férjhezmenetele miatt. A visszahúzódó Bella hamar szemet szúr a többi diáknak, akik közül néhányan egyből a barátságát keresik. Egy nap, az iskola büféjében meglát egy érdekes társaságot, a Cullen család örökbefogadott gyermekeit, s azok közül is egy vonzó srácot, a magának való Edwardot. A fiú elég furcsán viselkedik a közelében, mintha rosszul lenne tőle. Egyik nap épp kérdőre akarja vonni, de nem találja a suliban. Az idő szép, mindenki élvezi a napsütést, de ilyenkor Cullenék valahogy mindig felszívódnak egy kis kirándulásra. Egy újabb biológiaórán viszont ismét a már kedvesen viselkedő srác mellé kerül. Félszegen beszélgetni kezdenek, de ismeretségük akkor változik igazán, miután Edward megmenti a lányt, egy autóbalesettől. Bellát nem hagyja nyugodni a hihetetlen megmentés, ezért nyomozgatni kezd. Kíváncsiságára pedig egy indián legenda, és az internet ad választ: a gyors, erős, csábító Edward természetfeletti lény, mégpedig vámpír. 

     Fogalmam sincs hol kezdjem. Mert ez egy olyan könyv, amire bátran rávágom, hogy a filmadaptációja jobb. De maradjunk csak a könyvnél. Na szóval. A történet egy halandó lányról szól, aki beleszeret a tiltott gyümölcsbe, Edward Cullenbe, aki egy vámpír. A fiú angyalarcú, csábító küllemű, titkon minden lány odáig meg vissza van érte, de a fiú figyelmét csak egyvalaki kelti fel, a csetlő botló Bella. Edward, édes vérére szomjazik, de hiába küzd a kísértés ellen, ha a lány szaga (? szaga csak a hadnemondjam minek van, minden másnak illata. Nem?) ellenállhatatlan. De hiába a tartózkodás, ha a lány folyton bajba kerül, és valamiért állandóan biztonságban akarja tudni. Ebben nagy hasznára van a gondolatolvasás, viszont egyetlen ember tudatába sehogy sem kap bepillantást, és ez pont Belláé. Nem tudja, vajon ő is ugyanazt érzi-e, amit ő. A megmagyarázhatatlan érzést, amit eddigi száz éve alatt nem tapasztalt. A válasz igen. A lány is szereti, teljes lényéből. Ám Edward félti szerelmét magától, attól a veszélyes élettől, amiben él. És ez hamarosan meg is történik, amikor összetalálkoznak egy kisebb vámpírcsoporttal. Akik közül egyvalaki uzsinak, és játéknak nézi a lányt. Eddig tartott a történetmesélés, bár kétlem, hogy nincs olyan ember a világon, aki ne tudná az egész sztorit. Mert annyira nyomták/nyomják ezt mindenhol. Én nem értem, mi ez a hiszti az Alkonyat háza táján, mert korántsem tartom egy kiemelkedő történetnek. Mondjuk ez adhatott lökéshullámot egy csomó szerzőnek művük megírásában, ami közül szerintem sok százszor jobban sikerült szerzemény, mint ez. A sztori lassan indul, és unalmasan. Bella elmeséli mindennapjait az új helyen, mesél új és ragadós fiú barátairól, a lányokról, akiket még messziről sem mondanék barátnőimnek, és ódákat zeng a csodaszép Edwardról, aki egyszer gyűlölettel néz rá, pár nap múlva meg áhítattal. Aki úgy fogalmaz a lányról, mintha megszánná, hogy vele mutatkozik, barátkozik. Aztán egy nagyvárosi kiruccanásnál Bellát megtámadja néhány fickó - ez nem volt rossz jelenet -, de Edward ott terem, és betessékeli a kocsijába, elhajtanak, majd Bella egy indián sráctól, Jacobtól hallott legendát - ez a rész is tetszett, mármint a tengerpart és a mesélés - mond el a fiúnak, és megosztja a teóriáját, hogy szerinte ő egy vámpír. Csak így, simán. Amire jön a még simább válaszadás. Hümm ezt hamar lezavarták. Bell reakciója meg olyan semmilyen, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga. Utána jön a folyton csókért sóvárgós rész, de Ednek vigyáznia kell, nehogy a szenvedély elragadja, és véletlenül megsebezze szerelmét, mert vagy összetöri csontjait, vagy ejt rajta egy apró vérző vágást, és akkor halandójának konyec. Ez az egész kb a történet végéig megy, de az utolsó pár oldalon jön egy kis akció, vagyis inkább kínzás, amit olykor még olvasni is fájt. James, a vadászvámpír sunyi,  és higgadt szerzet, aki ráér az öléssel, először eljátszadozik az áldozataival. Társai, a másik kettő semmiféle karakterek, de nem is kaptak túl sok bekezdést a kibontakozásra. A tükörszobás jelenet jól kezdődött, komolyan sajnáltam Bellát, de az akció vége olyan üres lett, és ilyenkor bántam az E/1 mesélést. Ennél a résznél talán jobb lett volna egy mindent tudó narrátor.
A karakterek közül senki sem lett a kedvencem, ha a két főszereplőt kell említenem, akkor muszáj összehasonlítanom a filmben szereplő karakterekkel. A könyvben lévők szimpatikusabbak, de csak a legfőbbek, Bella és Edward. A lány bár szerencsétlen, folyton megüti magát - mint én -, de nem nyavalyog idegesítően, azért erős teremtés, és pontosan tudja mit akar, és ez tetszik. Csökönyös, akárcsak szerelme. Edward óvatos, bár ez vonzónak hat a körülötte lévőkre, persze az annyit emlegetett külseje miatt is. Rendben, egy szerelmes lány állandóan a párjáról áradozik, de ez a sok csodálatos ömlengés, amit Bella lezavart a srác kinézetét illetően, már sok volt. Ed tényleg olyan srác, akire felfigyel az ember lánya, ezt Meyer jól ábrázolta, persze egy apró örökké tartó adalékkal. A szereplőit jól megalkotta, és a szövegszerkesztés sem utolsó, valamint nem használ sok szlenget, talán egy-két szót találtam, amit nem bánok. Szépen fogalmaz, mondandójában olykor elrejt egy pár szimbólumot is, amivel egy picit érdekesebbé teszi a történetet. De szavakkal nem lehet teljesen lebilincselni, ha maga a történetvezetés csak az émelyítő szerelemről szól. Ez nekem túl sok volt, bár szeretem a szerelmes történeteket, és itt a kémia érződött, rendesen, de elbírtam volna néhány érdekességet. Hát, én már kinőttem a tinédzser korból, de néhány felnőttnek, és a célkorosztálynak elhiszem, hogy ez a kedvence, de engem nem nyűgözött le.

6/10

     Bedobok egy idevaló videót, amit egy nagyon ügyes emberke csinált. Egy elképzelt tíz részes Alkonyat sorozat trailere, amit - ha lenne ilyen - nagyon szívesen megnéznék. Minden tetszik ami benne van: a zene, a szereplőgárda, telitalálat. 

Suzanne Collins - A kiválasztott

     Na ettől a könyvtől féltem. Egyszer azért, mert az Éhezők Viadala utolsó kötete, ezzel lezárul az egész történet, és hiányozni fog .Oké, bármikor újraolvashatom, mert VÉGRE megvan rendes könyvben is - ezúton is köszönöm az ajándékot ;) - de az már nem ugyanaz az élmény, mint elsőre. Másodszor azért volt parás ez a rész, mert véletlen spoilereknek köszönhetően megtudtam néhány felkavaró információt, amire nem számítottam. De az utóbbi pont miatt ültem le a monitorom elé, valamint bújtam a telefonomra felpakolt e-book-ba, mert húzott a történet, és kíváncsibb lettem a végkifejletre.

     Katniss két egymás utáni Viadalt élt túl, de ezzel nem ért véget a megpróbáltatások sorozata. Snow elnök megakarja büntetni, mert tettei miatt a Körzetek, kormánya ellen fordultak. S míg a lány Peeta fogva tartása miatt marcangolja magát egy elpusztultnak hitt helyen, addig az emberek példaképnek tartva őt, folyamatos harcot vívnak a Kapitólium ellen. De Katniss nem nézheti ölbe tett kézzel az eseményeket, ezért hamarosan ő is háborúba vonul íjjal és nyíllal a kezében Fecsegőposzátaként, a nép Kiválasztottjaként.  

     Mielőtt elolvastam volna a trilógia befejező részét, néhány oldalon láttam pár negatív hozzászólást a Kiválasztottról. Ezért nem vártam tőle akkora katarzist, mint az első résztől. Igaz, hogy nem tetszett annyira mint az Éhezők Viadala, de jobban lekötött, és izgalmasabb volt, mint a Futótűz.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy a könyv első fele leginkább a 13. Körzettel foglalkozik. Jó volt megismerni azt a szigorú helyet, a rendszerét, és a vezetőt, Coint. Az elnöknő nekem már az elejétől fogva gyanús volt, ami a végén be is bizonyosodott. Snow elnökkel simán kezet foghatnak, mintha testvérek lennének. Amolyan csendes terroristák, nemtörődöm módon pusztítanak, bármilyen eszközzel. Azt a részt, amiben Snowt célba vette Katniss kivégző nyila, hát duplán elolvastam, mert nem hittem el. Aki kapta a találatot, az nagyon megérdemelte. Jól sikerült rész volt, ezért gratulálok az írónőnek.
Amiért viszont a mai napig haragszom rá, az a háború áldozatai. Tudom, sajnos a csaták sok halottal járnak, de miért kellet pont azokat megölni, akiket annyira megkedveltem, és főleg egyvalakit, aki miatt elindult ez az egész?
Hatalmas pofon volt ez Collinstól, és nagyon fájó. Sokkolt, először el sem hittem a hírt, de amikor felfogtam, eltörött a mécses. És egyszerre sírtam a hozzátartozókkal. Kicsit előreszaladtam, mert ez a "sokk" a történet végén van. Visszakanyarodnék egy pindurt az elejére. A történet lassan indul, de ez nem okozott gondot, nem untam. Aztán kicsit felgyorsulnak az események, és jönnek a halotti hírek, amik pár elhanyagolható mondatban voltak közölve. Ez nem tetszett, mert az, aki Katniss barátja volt, és segítette a viadali felkészülésben, kettőnél több és érzelmesebb, megrázóbb mondatot érdemelt volna. Igaz, később a lány megemlékezett róla még egyszer-kétszer, de úgy éreztem, mintha Collins csak azért írta volna bele, mert véletlenül eszébe jutott, hogy "hoppá, kifelejtettem, na gyorsan írjunk valamit".
Ahogy fogynak az oldalak, úgy váltja fel a kezdetben laza történetvezetést a gyors, kemény, és nagyban brutális cselekményleírás. A háború nagyon megrázó, és ha ugyanígy filmre akarják adaptálni, akkor 18 karikát kell kapnia, az biztos. Csak hát fel lesz hígítva, hogy a fiatalabb korosztály is megnézhesse. De ez még messze van.            
A szereplőkre egyre nagyobb súly nehezedett, és hiába tartottak ki, azért egy háború, és a velük járó veszteségek érthető módon megviselték mindannyiukat. Elsőként Katnisst említeném, akit eleinte bábuként kezeltek, mert a nép az ő viadali tettein buzdult fel, ő lett a háború arca, és hát a 13. Körzet megadta a népnek amit akart, a Fecsegőposzátájukat. Ez egy darabig simán is ment, de amikor terepre küldték, meglátta azt a sok nyomorúságot, fájdalmat, a belé vetett hitet, reményt, és tovább már nem bírt bábu lenni, igazi katonává akart válni, aki harcol az igazságért. Ennek a lépésnek örültem, mert már kezdett sok lenni a földalatti Körzet, és a sok propagandafilm forgatás. Végre több akció lett, bár tömören, és hirtelen szakad az ember nyakába. Először azt hittem ez megint csak egy forgatási séta lesz, de előbb utóbb leesett, hogy  itt már bizony a háború kellős közepébe csöppentem, ami könyörtelen, és rengeteg halottal járt. Főszereplőkkel.
Peeta ebben a kötetben már korántsem az a hősszerelmes típus, sokkal másabb személyiséggé vált, mint amit megszokhattunk. Megvalósult a legnagyobb félelme, és nem is tudott róla. A kormány játékszere lett.  Miután a Kapitólium elfogta, áttérítették, vagyis agymosást végeztek rajta. Egy ketyegő bombává vált, aki legfőbb ellenségének Katnisst tartotta. Mekkora húzás! De annyiban jó, hogy Peeta sokkal érettebbnek tűnik, nem pedig egy rózsaszín ködös hapsinak. Igaz ez a karakterváltozás nem volt rossz, de a végéhez közeledve kezdtem megijedni, hogy egyáltalán nem talál régi önmagára.
Na, a legfőbb szereplőkről már mindent elmondtam, most jöjjön pár rövid sor a többi karakterről.
Elsőként Johanna Mason jutott eszembe, akit még mindig nem csípek. És nem csak azért, mert ugyanazt akarta tenni a kapitóliumi gyerekekkel, mint anno velük tettek, vagyis hogy egy Arénába sorsolták a bűnhődő éhezőket, hanem mert egyszerűen ellenszenves. Tudom, tönkretették az életét, de akkor sem kellett volna folyton bunkóként viselkednie, ellopni a másik fájdalomcsillapítóját.
Finnick Odair ebben a kötetben lett igazán szimpatikus. És egyben meghökkentő is, mert olyan részleteket árult el a Kapitóliumról, amitől padlót fogtam, és nagyon sajnáltam. Viszont ő és kedvese Annie voltak az egyetlenek, akik valamiféle boldogságot csempésztek szerelmükkel, az egész műbe.
Akiről még szeretnék írni, és most már tényleg befejezem, az Prim. Emlékeztek, az Éhezők Viadalában egy ártatlan, félelmekkel teli kislány volt, viszont az utolsó kötetben már egy bátor, segítőkész nagylánnyá cseperedett. Kedvessége és segíteni akarása minden embert jóérzéssel töltött el, engem is. Örültem, hogy többet szerepelt, ahogy Gale is. Épp ideje volt, hogy Katniss "jóbarátja" több teret kapjon. Bár azt nehezményezem, hogy az írónő olyan hirtelen eltüntette a színről. Igaz nem bántam, de a vége picit összecsapott lett, és ő is pár semmilyen mondat után eltűnt.
A történet vége - nem bírom hangsúlyozni - megrázó, nagyon, de a legfőbb főszereplők okoztak némi megkönnyebbülést, aprócska örömöt. Katniss és Peeta közt sosem volt őrjöngő szerelem, és nem is vártam tőlük szirupos szerelmi vallomásokat, ezért az utolsó szavaik nekem tökéletesen megfeleltek. Néhány betű, de azok tartalmilag felértek ezer vallomással. De ezzel még nem ér véget a kettejük története, mert az epilógusban bepillanthatunk a jövőjükbe. A háború örök, és mély sebet ejtett rajtuk, de az idő és a legfontosabb szeretetteik átsegítik őket a fájdalmas időszakon.

9/10

Mostanában rengeteg rajongó ír különböző Éhezők Viadala fanfiction történeteket, és az általam egyik  legkedveltebb blog főszerkesztője lefordított egy igen minőségi és szép munkát. Olvassátok! :)    

        

Melissa Panarello: Minden este 100-szor, kefével - A szicíliai Lolita naplója

     Nemrég az egyik gyakran látogatott fórumon szemen ütött egy filmcím: Melissa P. - Minden este 100-szor, kefével.  Hogy őszinte legyek, leginkább a "kefével" szó miatt kattintottam a címre, bővebb információért. És amin kuncogtam kicsit, annak kb tényleg az volt a jelentése... és nem a szőnyegtisztítást jelentette. :P
Nem sokáig filóztam, letöltöttem a filmet. Mivel mostanáig nem hallottam róla, ezért nem tudtam, hogy ez eredetileg egy naplóadaptáció. Megörültem neki, és nagy reménnyel a könyvre is sikerült rátalálnom. Mit mondjak, lapszámát tekintve kevéske, viszont a tartalom, az rengeteg.

     Melissa 14 éves olasz diáklány, aki gyönyörködve szemléli nőiesedő testét, és idővel ki is használja. Szíve hamarosan megdobban egy fiú iránt, aki nem értékeli őt, csak tárgyként kezeli. De ezt a lány csak akkor bánja meg, amikor titkos naplójának gyón. 
Hamarosan elragadja őt a szenvedélyes életvitel, és hagyja, hogy a férfiak kihasználják. Ám szíve mélyén másra vágyik. Igazi kapcsolatra, szerelemre, olyanra, aki önmagáért szereti, nem pedig pusztán a testéért. 
  

   
     Bridget Jones után nem sok kedvem volt még egy naplóbejegyzéses könyvhöz, de ez a történet meggyőzött, hogy legközelebb se féljek az ilyen módban közölt történetektől.
Ez a sztori nekem nagyon hasonlított az Egy nimfomániás naplójához. Ebben is vannak meghökkentő történetek, sőt, sokkal több. Melissa Panarello egyszer sem ködösít, minden bejegyzésénél nyersen és egyenesen fogalmaz. Részletesen, izgalmasan meséli el tapasztalatait, amit kislányként szerzett. Sokszor elképedtem, hisz ilyen sztorikat csak felnőttektől olvastam, nem pedig egy 14-16 évestől. Én is átéltem már ezt az önkereső, szeretetéhes korszakot, de nem szaladgáltam a pasik karjaiba gyengédségért. Inkább a macskámhoz bújtam, ha szomorú voltam, ez a kicsike meg másfajta kandúrok társaságát kereste. Hoá...
Melissa egy buta fruska. Fiatal, hajtja a kíváncsiság, és élvezi, ha felfigyelnek rá. Jóformán aki leszólítja, azzal rövidesen ágyba, meg satöbbi helyre bújik. Egy darabig élvezi a helyzeteket, de otthon bőg, mert kihasználják. Látszik, hogy gyerek, mert mit várt? Undorítóak azok is, akik kiélték rajta állatias vágyaikat. De ez a pipi bosszantó volt, mert otthon megszólalt a lelkiismerete, és telebőgte a párnáját. Miért nem tudott nemet mondani? Megvolt a magához való esze... már amennyi. Olyan, mintha két énje lenne. Az egyik egy valódi kislány, a másik pedig egy... egy... egy lábtörlő. Másnak igyekezett mindent megadni, hogy maximálisan elégedettek legyenek vele, és ez a csúcsig meg is volt, csak utána hessegették el.
Őszintén, ahogy egyre többet olvastam róla, elkezdtem sajnálni. Egy ördögi körben él, amiből nem bír kitörni. Semmit sem tudott igazán az életről, csak megszokott egy rendszert, amibe meggondolatlanságból vágott bele. Gyerekfejjel, s persze felnőttként is követünk el ezer, meg ezer hibát, de Loly aztán nyakig belemerült. Hja, Loly - ezt a nevet az egyik partnere adta neki, akivel látszott valami komolyabb kialakulnivaló, de túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Pedig a kiscsaj abban reménykedett, hogy ő lesz a megmentője, aki vigyáz rá, és segít neki, hogy kiszabaduljon erőszakos légköréből. Hát nem. Túl szép lett volna. Kicsit próbált ő önállóan megújulni, eltemetni a vele történteket. Ez a megújulás pedig a könyv címében rejlik, mert minden este 100-szor fésülte át a haját, amíg a kalandok miatt összekócolódott koronából selymes zuhatag nem lett, ameddig vissza nem változott szenvedélyes nőből, kíváncsiskodó kislányba.  
A napló vége meg teljességgel hihetetlen. Nem számítottam rá. Amiről most eszembe jutott egy nyomdafestéket nem tűrő mondás. De ha ki is írnám, persze csillagozva, akkor simán kilehet belőle következtetni a végkifejletet, amit nem akarok. Inkább olvassátok el, szerintem megéri.

8/10  

    

Helen Fielding: Bridget Jones 2 - Mindjárt megőrülök!

     Az első regény nemigazán nyerte el a tetszésemet. Voltak benne olyan jelenetek, szófordulatok, amik tetszettek, de a film ismerete miatt elvártam, hogy a könyv jobb legyen, ám csalódtam. Ezért nagy reményekkel álltam neki a második kötetnek, és összeteszem a két kezem, mert Fielding összeszedte magát, és egy sokkal jobb történetet adott ki a kezéből.

     Bridget végre boldognak mondhatja magát, miután ő és Mark Darcy a szerelem ösvényére léptek. Kapcsolatuk harmonikus, de a hajdani önsegítő könyvek tanácsai és egy magát barátnak tartó nő, Rebecca, beleköp az idillbe. Bridget-et egyre jobban bosszantja a Mark körül legyeskedő nőszemély, aki medúzacsípésszerű beszólásaival még mélyebbre süllyeszti önbizalmát. És hamarosan addig jut, amíg Darcy és ő, külön utakra nem lépnek. 
Jones ezt követően újításba kezd, elsőként a lakásával kezdi, ám rosszul sül el a renoválás, és ezután nemcsak szívében tátong hatalmas lyuk, hanem otthona falában is...  

     Igen, igen, igen! Végre egy igazán szórakoztató napló. A elején még dühöngtem is egy jólesőt, mert az a piszok Rebecca annyira, de annyira ragacs, hogy még az első részbeni Jones anyut is majdhogynem túlszárnyalta bosszantó karakter téren. Az a fúria komolyan egy tépnivaló rib... ööö n..nő, aki az ellenszenvskála legmagasabb fokát pöcköli csinos kis fejével. Idegesített, nagyon, de legalább nem untam magam a vele foglalkozó részeknél, mint Daniel Cleaver-nél. Ha már Cleav, akkor róla csak annyit, hogy éppen annyira szerepelt ebben a naplóban, amennyire muszáj volt. A szemem megtűrte, de hál'Isten nem kellett sokáig.
Bridg anyu sem kapott valami sok égbekiáltó bekezdést, aminek elmondhatatlanul örültem, mert ő is elég irritáló figura volt, de csak volt. A könyv végén akkorát néztem a szövegén, hogy már szinte büszkeséget éreztem, mert végre igazán anyaként viselkedett egy szem leányával, de ez nem tartott túl sokáig. Ahogy a pillanatnyi büszkélkedésemet, úgy az ő józan eszét is elfújta egy macskaböffenésnyi fuvallat.
Bridget barátai most valahogy jobban feltűntek, és olykor én is olyan barátokat akartam mint ők, mert mindig a "hősnő" mellett álltak, máskor meg elfutottam volna előlük, mert annyi ostobaságot hordtak össze, és annyi hülye tanácsot adtak, mint egy igazi jó barát, egy "óóó pasik" helyzetben. Velem is megesett már, hogy egyik/másik barátnőmnek ilyen/olyan érzelmi tanácsot adtam, amit vagy megfogadtak, vagy nem. Többnyire nem, de az ő életük, az én szavam csak szó, amit vagy megfogadnak, vagy nem...a lényeg, hogy törődünk egymással. Mondjuk én is kaptam már tanácsot, de többnyire tettem rá. :P
Mark Darcy egy fafej. Úgy viselkedett, mint egy kis taknyos. Ott az orra előtt az igazi, de mint a víz, úgy folyt ki folyamatosan az ő kezei közül is Bridg. És BJ, áhh szinte ugyanaz. Folyamatosan marcangolta önmagát, mert arra várt, hogy buta kedvese lépjen előbb a mégbugyutább szakítás után. Egy darabig értetlenül szemléltem ahogy kerülgetik egymást, és amikor végre szót váltottak...fellélegeztem.

Na, ha már a kapcsolatokat így kiveséztem, jöjjön egy pár mondat a regény mozgatórugójáról, a humorról is. Szegény Bridget szerencsétlen, folyamatosan vonzza a bajt, ami neki nagyon kínos, de másnak kész röhej. Mintha magamat látnám megtestesülni ebben a nőben. De a ciki helyzeteknél neki is kijut egy kis sunyi mosolygás, főleg amikor a barátnője kislánya, Constance, gyermeki ártatlansággal, finoman válaszol Rebecca egyik kérdésre. Ehhez még annyit fűznék hozzá - a medúza visszacsíp. :D
Mivel a kínos szitukból több van, muszáj megemlítenem a thaiföldi utat. A jelenet ismerős? A filmben is benne van valami hasonló, de itt azért nem annyira "könnyű" a helyzete. Persze Madonna "megmenti". :D
És van még egy remek rész, ami...nem...erről inkább nem írnék, mert túlrészletezem a könyvet. Inkább megmutatom, mert ez a videó megérdemli, hogy itt legyen. ;)

9/10      

Helen Fielding - Bridget Jones naplója

   
     Amikor suliba jártam, egy jó ideig naplót vezettem. Minden gondolatom feljegyeztem, de minden hülyeséget, amit a "barátnőim" nagyon szívesen olvasgattak...a tudtomon kívül. Ebben mondjuk nagyban hibás vagyok, mert mindig a táskámban tartottam a kis könyvet. Hótmindegy...térjünk rá a lényegre.
Nemrég csíptem el az egyik adón a Bridget Joines naplója második részét. Ejj, de megakartam volna nézni. Nem jött össze. Ezért leszedtem mind a két részt. Aztán megfordult a fejemben - mivel ajánlották is -, milyen jó lenne először elolvasni a könyveket, aztán filmezni. Nem sokkal e röpke gondolat után letöltöttem a regényeket, és nekiestem Bridget első naplójának.

     Anglia szingli nőit erősíti Bridget Jones, aki nemcsak az egyedülléttel küzd, hanem a testsúlyával is. Anyja minden családi/baráti eseményen összeakarja boronálni barátai fiával, a karót nyelt sztárügyvéddel, Mark Darcy-val. A folyamatos összehozás miatt a két fél inkább kerüli egymást, minthogy hallgassanak szerető anyáik szavára. Meg egyébként is, Bridget másért van oda. S ez a személy a főnöke, a csábító Daniel Cleaver. Hamarosan egy szoknya, és néhány munkaidőben váltott üzenet közelebb is hozza őket egymáshoz.  Jones végre boldognak érzi magát, de az idill gyorsan szertefoszlik, miután Daniel-nél egy meztelen nőt talál.
Szívás az élet, a pasikkal nincs sok szerencséje, sőt az anyja is megkavarja a "nyugis életet", de a jó barátok mindig ott vannak. És hamarosan Mark Darcy is újra színre lép.

 

      Kisebb-nagyobb naplóbejegyzések - oké. Ezt várni lehetett. De már az első mondat után felháborodtam. Anyám, ez a nő 58 kg miatt sír. Az sok? Persze kinek mi. Ha én annyi lennék, soványan néznék ki. 

Mondják, hogy egy könyv sokkal jobb, mint a belőle adaptált film. Nos, ebben az esetben nem értek egyet. Persze a filmhez hasonlóan szórakoztatott, de csak távolról. A "napló" elejétől gyakori ásítási rohamok jöttek rám. A szövegszerkezet sok helyen rendesen untatott. Talán azért is, mert későn, fáradtan, munka után olvasgattam a könyvet, és azt a sok hűdeokos szót nehéz volt felfognom. Én problémám, ez van. :) Ezt a kis gondot még el is lehetne hanyagolni, de a történet "Daniel Cleaver" részétől sokszor rosszul lettem. Annyira unalmas volt. Szinte pezsgőt bontottam magamban, amikor Bridget meglátta azt a nőt a férfinál. Fellélegeztem, és csodák csodájára, utána már élveztem az olvasmányt. Végre azt nyújtotta, amit elvártam. - szórakoztatott. Mondjuk szinte bármelyik rész, amiben nem igazán szerepelt Daniel. Az ő karaktere pökhendi, unalmas. Még Darcy is kedvelhetőbb, hiába látszik szürkébb jelenségnek. Bridget haláli nőszemély, akadtak olyan beszólásai, hogy csak na. De ritkán, nagyon ritkán törölgettem a könnyeimet. A barátairól nem tudok sokat mondani, de az anyjáról...ilyen vérlázítóan idegesítő karakterrel én még nem találkoztam olvasói létem alatt. Viszketőrohamot kaptam tőle, akárhányszor megláttam szerepelni. 

Tudom, hogy anyuci és Daniel elhanyagolhatatlan részei a történetnek, de ez a két...olykor unalmas és...idegesítő karakter annyira a szórakoztatás elleni  mérlegre billen, hogy sokszor élvezhetetlenné tette a történetet. De így vagy úgy, Bridget Jones naplója olykor kellemes, vicces olvasmány volt. A kevésbé előnyös értékelés meg csak a két nemkedvelem szereplő miatt van. Remélem a második kötetnek már több pontot adhatok.   

6/10