Vavyan Fable - Szennyből az angyal

     Még régen ajánlották Fable ezen munkáját, gondoltam majd egyszer sort kerítek rá. Aztán egyre több pozitívumot olvastam a könyvvel kapcsolatban. Sokan úgy emlegetik, mint az írónő legjobb munkáját. Egyre kíváncsibb lettem erre a történetre, és pár hete nekiültem.

     Tonie csak egyet akar. Elhalálozott nagybátyjától örökölt házában eltölteni Karácsony szent ünnepét, egy társközvetítő által kapott férfival. 

A pulyka sül, az óriásfa a nappaliban díszeleg, a bácsi által berendezett horrorház készen áll a vendég fogadására, ám a vártnál többen érkeznek. Elsőként az új államember amnesztiájának köszönhetően néhány bűnöző, akik  a megboldogult smasszer antik kincsét keresik, majd Tonie családjának tagjai. És ha ez még nem lenne elég, a múltból ismerős, meglepi hapsi is gyanús. Talán a krapek nem is a társküldő szolgálattól jött?    

     Bevallom, a sok pozitív  kritika miatt sokat vártam ettől a regénytől. Bár ne tettem volna. Igaz poénos, tanulságos, de nem tetszett annyira, mint amennyire számítottam. 

A történet egy forgatókönyv írónőt állít a középpontba, Toniét, aki nem bírta el a média súlyát, ezért lelkileg  összeroppant. Sokáig nem érdekelte a külvilág, ezért a szervezete kissé megvakította a lányt. Ha nem akar látni, akkor nem is fog. Kontaktlencséire, azaz "látásmankóira" támaszkodva éli unalmas mindennapjait. De a Karácsonyt normálisan akarja eltölteni, egy pasival. S ha nincs épp önként vállalkozó, akkor rendel magának. Csak nem épp a megrendelt egyén lépett be a küszöbön. Nagy szerencséjére. 

Na már most Tonie nagyon jó fej, vicces kifejezéseket dob be sokszor, amin jóízűen mosolyogtam. Néha sajnáltam, mert amit az emberek tettek vele, az nem lehetett kellemes. És nem volt neki elég, hogy munkája miatt a tömeg elvárta tőle az ilyen-olyan viselkedést, de még egy halálesettel is meg kellett birkóznia. Amiben csak Grand segített neki. Akit most említettem, az a lány ajándéka, piros masni nélkül. A pasi egy ex-zsaru, akit hajdanán dutyiba zártak, igazságtalanul. És amikor az amnesztiának köszönhetően kiszabadul, megpróbál talpra állni. Útja pedig a régi, immár halott börtönőrének házához vezet, aki anno egy kincsről dicsekedett a raboknak. S miután aljas módon az ajtó elől elhessegette az igazi karácsonyi pasit, ő vette át a helyét. Bár az elküldött azért még megpróbál bejutni elrendelt hölgyéhez.
A többi szereplő sem elhanyagolható, mert van itt kérem szépen egy "szellemes" szomszédasszony, egy vérig sértett nővérke és anyuci, no meg három dallasneves lurkó. A csemetéket bírtam, jó tinédzserekhez híven fel volt vágva a nyelvük, ahogy az kellett. Ja, idővel az apukák is betoppantak, meg a kanapéimádó bűnözők.
A kedvenc karakterem Tonie, aki szépen rávilágít a szent ünnepre. Megmutatja, hogy a Karácsony manapság már nem feltétlen a szeretet ünnepe, hanem a pénztárcáé. Milyen igaz! Sokszor én is azt tapasztalom, hogy az emberek azon stresszelnek, milyen drága és nagy ajándékkal mutassák ki a szeretetüket. Amivel persze az áruházak járnak a legjobban. Pedig elég lenne egy őszinte ölelés, néhány kedves szó, vagy ami a legjobb, egész évben kimutatni az egymás iránt érzett, őszinte érzést, nem csupán néhány napra. Persze aki ahhoz van szoktatva, hogy csak az "angyalfa" árnyékában talál csomagolt szeretetet, azt sürgősen át kell szoktatni az eredetire.

Ha összesítenem kell, akkor egy kellemes karácsonyi börleszk, ami bölcsen lerántja a leplet hőnszeretett ünneptartásunkról, és életre pofoz minket, hogy minden nap, őszintén szeressük egymást. Ez nagyon tetszett, és Fable szófordulatai is - mint mindig -, főkarakterestől, de valahogy olyan, mintha ezzel a történettel már találkoztam volna, csak más felvezetéssel. A karakterei ismerősek, és a magánproblémáik is. De a történet olykor ad némi csavart, részletet, amit a regény elején nem is veszünk észre, majd csak a legvégén, amikor beleordít az arcunkba. De akárhogy is, ha az egész sztorit nézem, akkor is csak közepest tudok neki adni.

7/10          

   

Leslie L. Lawrence - Álmaim asszonya

     Sokat nézelődöm a neten új könyvek után, és kiszemeltem magamnak Lawrence bácsi (kollégám mindig röhög ezen a megnevezésen) új köteteit: az Álmaim asszonyát és a Mogyoróallergiát. Beleolvastam a tartalomba, és kíváncsivá tett. Már csak azért is, mert fura volt, hogy most a felnőttek helyett, egy tinédzserlány áll a középpontban, Deborah O"Hara.
És egy nap, amikor párommal a városban kóboroltam, bementünk ajándékkönyvet venni a könyvesboltba. Az ajándék megvolt, kifizettem, és már épp a kilincsen volt a kezem, amikor azt éreztem, hogy rá kell néznem az egyik polcra. Hallgattam a belső hangra, és láss csodát, ott volt a két kötet: szépen egybekötve, frissen, ropogósan. Akkora helybensprintet vágtam le, hogy csak néztek a népek. Gyorsan lekaptam a polcról, mintha attól féltem volna, hogy valaki megelőz, és elviszi az orrom elől.
Szóval megszereztem. Elolvastam, és...

     Debby O'Hara az átlagos amerikai tinédzserek életét élné, ha álombéli asszonya hagyná. Éjjelente jelenik meg előtte a titokzatos, ismeretlen nyelven beszélő, és furcsa, régi ruhába öltözött nő, aki gyakran megmenti a meleg helyzetekben. Szüksége is van az útmutatásra, mert az államokban évek óta tevékenykedő sorozatgyilkos egyre közelebb kerül kisvárosához. 
Egy nap három idegen férfi érkezik a településre, és velük együtt a baj is rátelepszik a városkára. Főleg akkor, amikor egy fiatal lányt holtan találnak a közeli lelátónál. És ekkor a tizennégy éves Debby megfogad valamit. Mégpedig azt, hogy elfogja a sorozatgyilkost. 

      Erről a lányról nekem a kis nyomozócsaj, Nancy Drew jut az eszembe. Mindkettő sorra üti bele az orrát a megoldandó bűnügyekbe. Igaz Nancy történeteit nem olvastam - csak egy filmet láttam -, de azt inkább meghagyom a fiatalabb korosztálynak. Mondjuk a regény is egy kamaszlányról szól, de sokkal felnőttesebb témákkal foglalkozik. Főként olyannal, amivel egy tizenévesnek nem lenne szabad foglalkoznia. De gyerek, és bátor, vakmerő a kis Debby. És túl naiv is. Sokszor fecsegi ki a megszerzett, vagy kitalált információit., amikkel nagy bajba sodorja magát.
A történet két részre, vagy két rejtélyre osztható. Az első az, hogy ki is lehet a sorozatgyilkos, aki évenként öl nőket, különböző városokban. Aki hamarosan Debby lakhelyén is lecsap. De valami hiba csúszott a rendszerbe, amire senki sem tudja a választ. Ugyanis a killer felrúgta az évenkénti rendszerét, és megfosztott egy tinédzsert az életétől.
Sok újonnan érkezett városlakóra rálehetett húzni a vizes lepedőt, és látogatóra is, de őszintén leesett az állam, amikor a sorok elárulták az igazi gyilkos kilétét.
A második dolog, ami különlegesebbé teszi ezt a sztorit az átlag krimitörténetektől, az Debby misztikus szelleme. A titokzatos nő, aki hónapok óta megjelenik az álmainak hitt valóságban. A kislánynak egyetlen mázlija van, ami oly sokszor megóvta őt a haláltól, mégpedig ez a múltbéli szellemasszony. Ha ő nincs, és nem menti meg úton útfélen a lány életét, már rég alulról szagolná az ibolyát. És olykor nem a sorozatgyilkos keze miatt. De ki is ez a nő? És mit akar Debbytől? Az utolsó bekezdésben sem kaptam erre választ. Nagyon jó, nem is hiányzott. Mert átcsurrant egy kis rejtély a következő, és valószínűleg az azután következő könyvig. Mondjuk a borítón olvasható "Báthory Orsi történetei" mondatocska miatt egy kicsit kapizsgálom, ki is lehet igazából Debby, de nem mernék rá mérget venni. Inkább megvárom, amíg szépen lehull a lepel a lány eredeti származásáról.

Nekem tetszett ez a könyv, és már bele is kezdtem a Mogyoróallergiába. Bírom Debby karakterét, még ha a kis zöldfülű a meggondolatlansága és a nagy szája miatt sokszor bajba is kerül, de pont ezért érdekes a sztori. A szövegelése is jó, de az elején Lawrence nagyon erőlködött a tininyelv használatával. Sokszor együgyűen fogalmazott, sok szóismétléssel, túl sokkal. De a könyv közepétől már elég jól belelendült a szövegszerkesztésbe, és apróbb humormorzsákat is elszórt egy-egy párbeszédnél, gondolatnál, helyzetnél. A kedvencem az volt, amikor Debby és barátai a gyilkos elfogási tervét beszélték át, és a lemenő nap sugarai átvilágították a főhősnő blúzát, amit a csapat egyetlen fiútagja tátott szájjal figyelt. XD
Laza kis olvasmány, ami kicsit döcögősen indul, de annál érdekesebben folytatódik. Remélem sok kötet fog készülni Debby kalandjairól, mert a helyet már tervezem nekik a polcomon. Már ez az első is a kedvenc olvasmányaimhoz tartozik, adok is neki egy jó pontszámot:

9/10                  

Stephenie Meyer - Alkonyat

     Az Alkonyat filmeket már régóta ismerem, a könyveket viszont nem. S mivel íratlan szabály, hogy a könyvek többnyire jobbak mint a belőlük készülő filmek, ezért úgy gondoltam, ennek a történetnek is ideje megismerni az eredetijét.

      Isabella Swan, Arizonaból érkezik az államok legesősebb vidékére, egy Forks nevű kisvárosba apjához, anyja újbóli férjhezmenetele miatt. A visszahúzódó Bella hamar szemet szúr a többi diáknak, akik közül néhányan egyből a barátságát keresik. Egy nap, az iskola büféjében meglát egy érdekes társaságot, a Cullen család örökbefogadott gyermekeit, s azok közül is egy vonzó srácot, a magának való Edwardot. A fiú elég furcsán viselkedik a közelében, mintha rosszul lenne tőle. Egyik nap épp kérdőre akarja vonni, de nem találja a suliban. Az idő szép, mindenki élvezi a napsütést, de ilyenkor Cullenék valahogy mindig felszívódnak egy kis kirándulásra. Egy újabb biológiaórán viszont ismét a már kedvesen viselkedő srác mellé kerül. Félszegen beszélgetni kezdenek, de ismeretségük akkor változik igazán, miután Edward megmenti a lányt, egy autóbalesettől. Bellát nem hagyja nyugodni a hihetetlen megmentés, ezért nyomozgatni kezd. Kíváncsiságára pedig egy indián legenda, és az internet ad választ: a gyors, erős, csábító Edward természetfeletti lény, mégpedig vámpír. 

     Fogalmam sincs hol kezdjem. Mert ez egy olyan könyv, amire bátran rávágom, hogy a filmadaptációja jobb. De maradjunk csak a könyvnél. Na szóval. A történet egy halandó lányról szól, aki beleszeret a tiltott gyümölcsbe, Edward Cullenbe, aki egy vámpír. A fiú angyalarcú, csábító küllemű, titkon minden lány odáig meg vissza van érte, de a fiú figyelmét csak egyvalaki kelti fel, a csetlő botló Bella. Edward, édes vérére szomjazik, de hiába küzd a kísértés ellen, ha a lány szaga (? szaga csak a hadnemondjam minek van, minden másnak illata. Nem?) ellenállhatatlan. De hiába a tartózkodás, ha a lány folyton bajba kerül, és valamiért állandóan biztonságban akarja tudni. Ebben nagy hasznára van a gondolatolvasás, viszont egyetlen ember tudatába sehogy sem kap bepillantást, és ez pont Belláé. Nem tudja, vajon ő is ugyanazt érzi-e, amit ő. A megmagyarázhatatlan érzést, amit eddigi száz éve alatt nem tapasztalt. A válasz igen. A lány is szereti, teljes lényéből. Ám Edward félti szerelmét magától, attól a veszélyes élettől, amiben él. És ez hamarosan meg is történik, amikor összetalálkoznak egy kisebb vámpírcsoporttal. Akik közül egyvalaki uzsinak, és játéknak nézi a lányt. Eddig tartott a történetmesélés, bár kétlem, hogy nincs olyan ember a világon, aki ne tudná az egész sztorit. Mert annyira nyomták/nyomják ezt mindenhol. Én nem értem, mi ez a hiszti az Alkonyat háza táján, mert korántsem tartom egy kiemelkedő történetnek. Mondjuk ez adhatott lökéshullámot egy csomó szerzőnek művük megírásában, ami közül szerintem sok százszor jobban sikerült szerzemény, mint ez. A sztori lassan indul, és unalmasan. Bella elmeséli mindennapjait az új helyen, mesél új és ragadós fiú barátairól, a lányokról, akiket még messziről sem mondanék barátnőimnek, és ódákat zeng a csodaszép Edwardról, aki egyszer gyűlölettel néz rá, pár nap múlva meg áhítattal. Aki úgy fogalmaz a lányról, mintha megszánná, hogy vele mutatkozik, barátkozik. Aztán egy nagyvárosi kiruccanásnál Bellát megtámadja néhány fickó - ez nem volt rossz jelenet -, de Edward ott terem, és betessékeli a kocsijába, elhajtanak, majd Bella egy indián sráctól, Jacobtól hallott legendát - ez a rész is tetszett, mármint a tengerpart és a mesélés - mond el a fiúnak, és megosztja a teóriáját, hogy szerinte ő egy vámpír. Csak így, simán. Amire jön a még simább válaszadás. Hümm ezt hamar lezavarták. Bell reakciója meg olyan semmilyen, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga. Utána jön a folyton csókért sóvárgós rész, de Ednek vigyáznia kell, nehogy a szenvedély elragadja, és véletlenül megsebezze szerelmét, mert vagy összetöri csontjait, vagy ejt rajta egy apró vérző vágást, és akkor halandójának konyec. Ez az egész kb a történet végéig megy, de az utolsó pár oldalon jön egy kis akció, vagyis inkább kínzás, amit olykor még olvasni is fájt. James, a vadászvámpír sunyi,  és higgadt szerzet, aki ráér az öléssel, először eljátszadozik az áldozataival. Társai, a másik kettő semmiféle karakterek, de nem is kaptak túl sok bekezdést a kibontakozásra. A tükörszobás jelenet jól kezdődött, komolyan sajnáltam Bellát, de az akció vége olyan üres lett, és ilyenkor bántam az E/1 mesélést. Ennél a résznél talán jobb lett volna egy mindent tudó narrátor.
A karakterek közül senki sem lett a kedvencem, ha a két főszereplőt kell említenem, akkor muszáj összehasonlítanom a filmben szereplő karakterekkel. A könyvben lévők szimpatikusabbak, de csak a legfőbbek, Bella és Edward. A lány bár szerencsétlen, folyton megüti magát - mint én -, de nem nyavalyog idegesítően, azért erős teremtés, és pontosan tudja mit akar, és ez tetszik. Csökönyös, akárcsak szerelme. Edward óvatos, bár ez vonzónak hat a körülötte lévőkre, persze az annyit emlegetett külseje miatt is. Rendben, egy szerelmes lány állandóan a párjáról áradozik, de ez a sok csodálatos ömlengés, amit Bella lezavart a srác kinézetét illetően, már sok volt. Ed tényleg olyan srác, akire felfigyel az ember lánya, ezt Meyer jól ábrázolta, persze egy apró örökké tartó adalékkal. A szereplőit jól megalkotta, és a szövegszerkesztés sem utolsó, valamint nem használ sok szlenget, talán egy-két szót találtam, amit nem bánok. Szépen fogalmaz, mondandójában olykor elrejt egy pár szimbólumot is, amivel egy picit érdekesebbé teszi a történetet. De szavakkal nem lehet teljesen lebilincselni, ha maga a történetvezetés csak az émelyítő szerelemről szól. Ez nekem túl sok volt, bár szeretem a szerelmes történeteket, és itt a kémia érződött, rendesen, de elbírtam volna néhány érdekességet. Hát, én már kinőttem a tinédzser korból, de néhány felnőttnek, és a célkorosztálynak elhiszem, hogy ez a kedvence, de engem nem nyűgözött le.

6/10

     Bedobok egy idevaló videót, amit egy nagyon ügyes emberke csinált. Egy elképzelt tíz részes Alkonyat sorozat trailere, amit - ha lenne ilyen - nagyon szívesen megnéznék. Minden tetszik ami benne van: a zene, a szereplőgárda, telitalálat. 

Suzanne Collins - A kiválasztott

     Na ettől a könyvtől féltem. Egyszer azért, mert az Éhezők Viadala utolsó kötete, ezzel lezárul az egész történet, és hiányozni fog .Oké, bármikor újraolvashatom, mert VÉGRE megvan rendes könyvben is - ezúton is köszönöm az ajándékot ;) - de az már nem ugyanaz az élmény, mint elsőre. Másodszor azért volt parás ez a rész, mert véletlen spoilereknek köszönhetően megtudtam néhány felkavaró információt, amire nem számítottam. De az utóbbi pont miatt ültem le a monitorom elé, valamint bújtam a telefonomra felpakolt e-book-ba, mert húzott a történet, és kíváncsibb lettem a végkifejletre.

     Katniss két egymás utáni Viadalt élt túl, de ezzel nem ért véget a megpróbáltatások sorozata. Snow elnök megakarja büntetni, mert tettei miatt a Körzetek, kormánya ellen fordultak. S míg a lány Peeta fogva tartása miatt marcangolja magát egy elpusztultnak hitt helyen, addig az emberek példaképnek tartva őt, folyamatos harcot vívnak a Kapitólium ellen. De Katniss nem nézheti ölbe tett kézzel az eseményeket, ezért hamarosan ő is háborúba vonul íjjal és nyíllal a kezében Fecsegőposzátaként, a nép Kiválasztottjaként.  

     Mielőtt elolvastam volna a trilógia befejező részét, néhány oldalon láttam pár negatív hozzászólást a Kiválasztottról. Ezért nem vártam tőle akkora katarzist, mint az első résztől. Igaz, hogy nem tetszett annyira mint az Éhezők Viadala, de jobban lekötött, és izgalmasabb volt, mint a Futótűz.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy a könyv első fele leginkább a 13. Körzettel foglalkozik. Jó volt megismerni azt a szigorú helyet, a rendszerét, és a vezetőt, Coint. Az elnöknő nekem már az elejétől fogva gyanús volt, ami a végén be is bizonyosodott. Snow elnökkel simán kezet foghatnak, mintha testvérek lennének. Amolyan csendes terroristák, nemtörődöm módon pusztítanak, bármilyen eszközzel. Azt a részt, amiben Snowt célba vette Katniss kivégző nyila, hát duplán elolvastam, mert nem hittem el. Aki kapta a találatot, az nagyon megérdemelte. Jól sikerült rész volt, ezért gratulálok az írónőnek.
Amiért viszont a mai napig haragszom rá, az a háború áldozatai. Tudom, sajnos a csaták sok halottal járnak, de miért kellet pont azokat megölni, akiket annyira megkedveltem, és főleg egyvalakit, aki miatt elindult ez az egész?
Hatalmas pofon volt ez Collinstól, és nagyon fájó. Sokkolt, először el sem hittem a hírt, de amikor felfogtam, eltörött a mécses. És egyszerre sírtam a hozzátartozókkal. Kicsit előreszaladtam, mert ez a "sokk" a történet végén van. Visszakanyarodnék egy pindurt az elejére. A történet lassan indul, de ez nem okozott gondot, nem untam. Aztán kicsit felgyorsulnak az események, és jönnek a halotti hírek, amik pár elhanyagolható mondatban voltak közölve. Ez nem tetszett, mert az, aki Katniss barátja volt, és segítette a viadali felkészülésben, kettőnél több és érzelmesebb, megrázóbb mondatot érdemelt volna. Igaz, később a lány megemlékezett róla még egyszer-kétszer, de úgy éreztem, mintha Collins csak azért írta volna bele, mert véletlenül eszébe jutott, hogy "hoppá, kifelejtettem, na gyorsan írjunk valamit".
Ahogy fogynak az oldalak, úgy váltja fel a kezdetben laza történetvezetést a gyors, kemény, és nagyban brutális cselekményleírás. A háború nagyon megrázó, és ha ugyanígy filmre akarják adaptálni, akkor 18 karikát kell kapnia, az biztos. Csak hát fel lesz hígítva, hogy a fiatalabb korosztály is megnézhesse. De ez még messze van.            
A szereplőkre egyre nagyobb súly nehezedett, és hiába tartottak ki, azért egy háború, és a velük járó veszteségek érthető módon megviselték mindannyiukat. Elsőként Katnisst említeném, akit eleinte bábuként kezeltek, mert a nép az ő viadali tettein buzdult fel, ő lett a háború arca, és hát a 13. Körzet megadta a népnek amit akart, a Fecsegőposzátájukat. Ez egy darabig simán is ment, de amikor terepre küldték, meglátta azt a sok nyomorúságot, fájdalmat, a belé vetett hitet, reményt, és tovább már nem bírt bábu lenni, igazi katonává akart válni, aki harcol az igazságért. Ennek a lépésnek örültem, mert már kezdett sok lenni a földalatti Körzet, és a sok propagandafilm forgatás. Végre több akció lett, bár tömören, és hirtelen szakad az ember nyakába. Először azt hittem ez megint csak egy forgatási séta lesz, de előbb utóbb leesett, hogy  itt már bizony a háború kellős közepébe csöppentem, ami könyörtelen, és rengeteg halottal járt. Főszereplőkkel.
Peeta ebben a kötetben már korántsem az a hősszerelmes típus, sokkal másabb személyiséggé vált, mint amit megszokhattunk. Megvalósult a legnagyobb félelme, és nem is tudott róla. A kormány játékszere lett.  Miután a Kapitólium elfogta, áttérítették, vagyis agymosást végeztek rajta. Egy ketyegő bombává vált, aki legfőbb ellenségének Katnisst tartotta. Mekkora húzás! De annyiban jó, hogy Peeta sokkal érettebbnek tűnik, nem pedig egy rózsaszín ködös hapsinak. Igaz ez a karakterváltozás nem volt rossz, de a végéhez közeledve kezdtem megijedni, hogy egyáltalán nem talál régi önmagára.
Na, a legfőbb szereplőkről már mindent elmondtam, most jöjjön pár rövid sor a többi karakterről.
Elsőként Johanna Mason jutott eszembe, akit még mindig nem csípek. És nem csak azért, mert ugyanazt akarta tenni a kapitóliumi gyerekekkel, mint anno velük tettek, vagyis hogy egy Arénába sorsolták a bűnhődő éhezőket, hanem mert egyszerűen ellenszenves. Tudom, tönkretették az életét, de akkor sem kellett volna folyton bunkóként viselkednie, ellopni a másik fájdalomcsillapítóját.
Finnick Odair ebben a kötetben lett igazán szimpatikus. És egyben meghökkentő is, mert olyan részleteket árult el a Kapitóliumról, amitől padlót fogtam, és nagyon sajnáltam. Viszont ő és kedvese Annie voltak az egyetlenek, akik valamiféle boldogságot csempésztek szerelmükkel, az egész műbe.
Akiről még szeretnék írni, és most már tényleg befejezem, az Prim. Emlékeztek, az Éhezők Viadalában egy ártatlan, félelmekkel teli kislány volt, viszont az utolsó kötetben már egy bátor, segítőkész nagylánnyá cseperedett. Kedvessége és segíteni akarása minden embert jóérzéssel töltött el, engem is. Örültem, hogy többet szerepelt, ahogy Gale is. Épp ideje volt, hogy Katniss "jóbarátja" több teret kapjon. Bár azt nehezményezem, hogy az írónő olyan hirtelen eltüntette a színről. Igaz nem bántam, de a vége picit összecsapott lett, és ő is pár semmilyen mondat után eltűnt.
A történet vége - nem bírom hangsúlyozni - megrázó, nagyon, de a legfőbb főszereplők okoztak némi megkönnyebbülést, aprócska örömöt. Katniss és Peeta közt sosem volt őrjöngő szerelem, és nem is vártam tőlük szirupos szerelmi vallomásokat, ezért az utolsó szavaik nekem tökéletesen megfeleltek. Néhány betű, de azok tartalmilag felértek ezer vallomással. De ezzel még nem ér véget a kettejük története, mert az epilógusban bepillanthatunk a jövőjükbe. A háború örök, és mély sebet ejtett rajtuk, de az idő és a legfontosabb szeretetteik átsegítik őket a fájdalmas időszakon.

9/10

Mostanában rengeteg rajongó ír különböző Éhezők Viadala fanfiction történeteket, és az általam egyik  legkedveltebb blog főszerkesztője lefordított egy igen minőségi és szép munkát. Olvassátok! :)    

        

Melissa Panarello: Minden este 100-szor, kefével - A szicíliai Lolita naplója

     Nemrég az egyik gyakran látogatott fórumon szemen ütött egy filmcím: Melissa P. - Minden este 100-szor, kefével.  Hogy őszinte legyek, leginkább a "kefével" szó miatt kattintottam a címre, bővebb információért. És amin kuncogtam kicsit, annak kb tényleg az volt a jelentése... és nem a szőnyegtisztítást jelentette. :P
Nem sokáig filóztam, letöltöttem a filmet. Mivel mostanáig nem hallottam róla, ezért nem tudtam, hogy ez eredetileg egy naplóadaptáció. Megörültem neki, és nagy reménnyel a könyvre is sikerült rátalálnom. Mit mondjak, lapszámát tekintve kevéske, viszont a tartalom, az rengeteg.

     Melissa 14 éves olasz diáklány, aki gyönyörködve szemléli nőiesedő testét, és idővel ki is használja. Szíve hamarosan megdobban egy fiú iránt, aki nem értékeli őt, csak tárgyként kezeli. De ezt a lány csak akkor bánja meg, amikor titkos naplójának gyón. 
Hamarosan elragadja őt a szenvedélyes életvitel, és hagyja, hogy a férfiak kihasználják. Ám szíve mélyén másra vágyik. Igazi kapcsolatra, szerelemre, olyanra, aki önmagáért szereti, nem pedig pusztán a testéért. 
  

   
     Bridget Jones után nem sok kedvem volt még egy naplóbejegyzéses könyvhöz, de ez a történet meggyőzött, hogy legközelebb se féljek az ilyen módban közölt történetektől.
Ez a sztori nekem nagyon hasonlított az Egy nimfomániás naplójához. Ebben is vannak meghökkentő történetek, sőt, sokkal több. Melissa Panarello egyszer sem ködösít, minden bejegyzésénél nyersen és egyenesen fogalmaz. Részletesen, izgalmasan meséli el tapasztalatait, amit kislányként szerzett. Sokszor elképedtem, hisz ilyen sztorikat csak felnőttektől olvastam, nem pedig egy 14-16 évestől. Én is átéltem már ezt az önkereső, szeretetéhes korszakot, de nem szaladgáltam a pasik karjaiba gyengédségért. Inkább a macskámhoz bújtam, ha szomorú voltam, ez a kicsike meg másfajta kandúrok társaságát kereste. Hoá...
Melissa egy buta fruska. Fiatal, hajtja a kíváncsiság, és élvezi, ha felfigyelnek rá. Jóformán aki leszólítja, azzal rövidesen ágyba, meg satöbbi helyre bújik. Egy darabig élvezi a helyzeteket, de otthon bőg, mert kihasználják. Látszik, hogy gyerek, mert mit várt? Undorítóak azok is, akik kiélték rajta állatias vágyaikat. De ez a pipi bosszantó volt, mert otthon megszólalt a lelkiismerete, és telebőgte a párnáját. Miért nem tudott nemet mondani? Megvolt a magához való esze... már amennyi. Olyan, mintha két énje lenne. Az egyik egy valódi kislány, a másik pedig egy... egy... egy lábtörlő. Másnak igyekezett mindent megadni, hogy maximálisan elégedettek legyenek vele, és ez a csúcsig meg is volt, csak utána hessegették el.
Őszintén, ahogy egyre többet olvastam róla, elkezdtem sajnálni. Egy ördögi körben él, amiből nem bír kitörni. Semmit sem tudott igazán az életről, csak megszokott egy rendszert, amibe meggondolatlanságból vágott bele. Gyerekfejjel, s persze felnőttként is követünk el ezer, meg ezer hibát, de Loly aztán nyakig belemerült. Hja, Loly - ezt a nevet az egyik partnere adta neki, akivel látszott valami komolyabb kialakulnivaló, de túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Pedig a kiscsaj abban reménykedett, hogy ő lesz a megmentője, aki vigyáz rá, és segít neki, hogy kiszabaduljon erőszakos légköréből. Hát nem. Túl szép lett volna. Kicsit próbált ő önállóan megújulni, eltemetni a vele történteket. Ez a megújulás pedig a könyv címében rejlik, mert minden este 100-szor fésülte át a haját, amíg a kalandok miatt összekócolódott koronából selymes zuhatag nem lett, ameddig vissza nem változott szenvedélyes nőből, kíváncsiskodó kislányba.  
A napló vége meg teljességgel hihetetlen. Nem számítottam rá. Amiről most eszembe jutott egy nyomdafestéket nem tűrő mondás. De ha ki is írnám, persze csillagozva, akkor simán kilehet belőle következtetni a végkifejletet, amit nem akarok. Inkább olvassátok el, szerintem megéri.

8/10