Az első regény nemigazán nyerte el a tetszésemet. Voltak benne olyan jelenetek, szófordulatok, amik tetszettek, de a film ismerete miatt elvártam, hogy a könyv jobb legyen, ám csalódtam. Ezért nagy reményekkel álltam neki a második kötetnek, és összeteszem a két kezem, mert Fielding összeszedte magát, és egy sokkal jobb történetet adott ki a kezéből.
Bridget végre boldognak mondhatja magát, miután ő és Mark Darcy a szerelem ösvényére léptek. Kapcsolatuk harmonikus, de a hajdani önsegítő könyvek tanácsai és egy magát barátnak tartó nő, Rebecca, beleköp az idillbe. Bridget-et egyre jobban bosszantja a Mark körül legyeskedő nőszemély, aki medúzacsípésszerű beszólásaival még mélyebbre süllyeszti önbizalmát. És hamarosan addig jut, amíg Darcy és ő, külön utakra nem lépnek. Jones ezt követően újításba kezd, elsőként a lakásával kezdi, ám rosszul sül el a renoválás, és ezután nemcsak szívében tátong hatalmas lyuk, hanem otthona falában is...
Igen, igen, igen! Végre egy igazán szórakoztató napló. A elején még dühöngtem is egy jólesőt, mert az a piszok Rebecca annyira, de annyira ragacs, hogy még az első részbeni Jones anyut is majdhogynem túlszárnyalta bosszantó karakter téren. Az a fúria komolyan egy tépnivaló rib... ööö n..nő, aki az ellenszenvskála legmagasabb fokát pöcköli csinos kis fejével. Idegesített, nagyon, de legalább nem untam magam a vele foglalkozó részeknél, mint Daniel Cleaver-nél. Ha már Cleav, akkor róla csak annyit, hogy éppen annyira szerepelt ebben a naplóban, amennyire muszáj volt. A szemem megtűrte, de hál'Isten nem kellett sokáig.
Bridg anyu sem kapott valami sok égbekiáltó bekezdést, aminek elmondhatatlanul örültem, mert ő is elég irritáló figura volt, de csak volt. A könyv végén akkorát néztem a szövegén, hogy már szinte büszkeséget éreztem, mert végre igazán anyaként viselkedett egy szem leányával, de ez nem tartott túl sokáig. Ahogy a pillanatnyi büszkélkedésemet, úgy az ő józan eszét is elfújta egy macskaböffenésnyi fuvallat.
Bridget barátai most valahogy jobban feltűntek, és olykor én is olyan barátokat akartam mint ők, mert mindig a "hősnő" mellett álltak, máskor meg elfutottam volna előlük, mert annyi ostobaságot hordtak össze, és annyi hülye tanácsot adtak, mint egy igazi jó barát, egy "óóó pasik" helyzetben. Velem is megesett már, hogy egyik/másik barátnőmnek ilyen/olyan érzelmi tanácsot adtam, amit vagy megfogadtak, vagy nem. Többnyire nem, de az ő életük, az én szavam csak szó, amit vagy megfogadnak, vagy nem...a lényeg, hogy törődünk egymással. Mondjuk én is kaptam már tanácsot, de többnyire tettem rá. :P
Mark Darcy egy fafej. Úgy viselkedett, mint egy kis taknyos. Ott az orra előtt az igazi, de mint a víz, úgy folyt ki folyamatosan az ő kezei közül is Bridg. És BJ, áhh szinte ugyanaz. Folyamatosan marcangolta önmagát, mert arra várt, hogy buta kedvese lépjen előbb a mégbugyutább szakítás után. Egy darabig értetlenül szemléltem ahogy kerülgetik egymást, és amikor végre szót váltottak...fellélegeztem.
Na, ha már a kapcsolatokat így kiveséztem, jöjjön egy pár mondat a regény mozgatórugójáról, a humorról is. Szegény Bridget szerencsétlen, folyamatosan vonzza a bajt, ami neki nagyon kínos, de másnak kész röhej. Mintha magamat látnám megtestesülni ebben a nőben. De a ciki helyzeteknél neki is kijut egy kis sunyi mosolygás, főleg amikor a barátnője kislánya, Constance, gyermeki ártatlansággal, finoman válaszol Rebecca egyik kérdésre. Ehhez még annyit fűznék hozzá - a medúza visszacsíp. :D
Mivel a kínos szitukból több van, muszáj megemlítenem a thaiföldi utat. A jelenet ismerős? A filmben is benne van valami hasonló, de itt azért nem annyira "könnyű" a helyzete. Persze Madonna "megmenti". :D
És van még egy remek rész, ami...nem...erről inkább nem írnék, mert túlrészletezem a könyvet. Inkább megmutatom, mert ez a videó megérdemli, hogy itt legyen. ;)
9/10
